Írtam már a lakáshirdetésekről, mint a keresést megnehezítő tényezőkről, de most szeretnék kitérni az egyik legnagyobb veszélyforrásra, ami egy kezdő lakáskeresőt fenyeget, ezek pedig az INGATLANOSOK.
Hú.
Szerintem a magyar ingatlanpiac legnagyobb problémája, hogy az értékesítési oldalon szereplő figurák nem foglalkoznak a vevő igényeivel. „Eladom, eladom, eladom”, ez lebeg a szemük előtt, - mint Annette Beningnek az Amerikai szépség zseniális jelentében- ami persze valahol érthető, csak hát ugye a megközelítéssel vannak gondok. Az értékesítői szakma pusztán „ez van, köll-nem köll?” -alapon működik ahelyett, hogy: „segíthetek neked megtalálni az igényeidnek leginkább megfelelő lakást?”
Mert az ingatlanos nem így gondolkodik. Valami miatt a magyar/budapesti ingatlanosok csak egy dologra vannak programozva, hogy valahogy túladjanak azon az X számú ingatlanon, amik hozzájuk tartoznak, és nem úgy, hogy találjanak az ügyfél számára egy neki tetsző lakást, és valami – számomra felfoghatatlan oknál fogva- nem látják, hogy ezek nem egymással ellentétes szempontok, hanem az egyik szem előtt tartásával a másik meg tudna valósulni.
Mindezekkel együtt én a következő típusokkal találkoztam:
- a Barátnő.
Aki megkérdezi, hol vettem a csizmám, szeretem-e a munkám, és hasonló, könnyed, de picit személyesebb kérdések mentén lavírozva próbál kapcsolatot teremteni, nagyon kedves, nagyon mosolygós, és vasárnap is hívhatom, szóval egy találkozás után már a lehető legbizalmasabb barátnők vagyunk...csak aztán az igényeim vannak teljes mértékben leszarva. A cél az, hogy érezzem magam nagyon rosszul, ha nem az általa megmutatott lakást választottam, mert persze jól a tudomásomra is hozza, hogy mennyire szomorú, hogy máshogy döntöttem, és indoklást kér, miért. Van ebben egy kis lelki terror, finoman adagolva.
- a Nagypofájú Nagymenő.
Nincs vita, az ingatlanpiac császára. Minden kerületet és minden utcát ismer, tudja, hogy melyik miért jó és melyik miért szar, miért lehet az egyikért 5 millióval többet kérni, nincs az a pofátlan árajánlat, amire ő ne próbálna alkut kicsikarni, és egyáltalán a legtutibb lakásokat ő értékesíti az egész városban, és érezzem magam megtisztelve, hogy erről a lakásról még csak nekem szólt! A nagy mellény aztán akkor kezd átlátszóvá válni, amikor totál alaptartozékokat tupíroz fel felbecsülhetetlen értékű extraként (nyílnak az ablakok, van padló, te atyaúristen!), a negatívumok felett látványosan átsiklik, az exkluzívan csak nekem mutogatott lakás a kiemelt hirdetések között bukkan fel az első oldalon, amit megnyitok, és amikor azzal válunk el, hogy „még meggondolom”, akkor naponta felhív, a nyakamra jár és konkrétan cseszeget. De amikor megmondom, hogy az általa mutatott lakás ezért meg ezért nem felel meg az igényeimnek, de örülnék, ha segítene olyat találni, ami meg igen (ha ekkora király, akkor akár képes is lehetne rá), na akkor hallok róla az életben utoljára. OK, köszi a nagy semmit.
- a Hozzánemértő.
Nincs erről sokat mondani, ő maga sem nagyon érti, mit keres ebben a szakmában, semmire nincs válasz, nem segítőkész meg úgy egyáltalán bocs, hogy élek figura. Még rosszabb, ha ez extra igénytelenséggel is párosul. Az eredmény vállalhatatlan fotók, és rossz szövegezésű hirdetések, amivel még a potenciált esetlegesen tartalmazó ingatlanokat is sikerül lenullázni.
- az Élő Sablonszöveg Kártya.
Mondandója látványosan panelekből építkezik, rugalmatlan, érződik, hogy megtanulta a leckét az OKJ-s tanfolyamon, de nem tudja a tanultakat a való életre adaptálni, és legszívesebben olvasná az egészet. A legkisebb rendellenes igény halálra rémíti, és gyorsan másra tereli a szót, érdemi kommunikációt lehetetlen vele kialakítani, és 5 perc után azt érzem, hogy ezt a munkát ebben a formában akár egy gép is el tudná végezni. Jó a környék. Bíp. Kertre néz. Bíp. Csendes. Bíp. Gyerekbarát ház. Bíp. Bútorok benne vannak az árban Bíp.
Ja, hogy én kifejezetten a fiatalos, nyüzsgő életet szeretem, gyerekem nincs és az új lakásomat én akarom berendezni a saját igényeim szerint? System failure, critical error occured, bíp.
- a "Leszarom".
Nehéz megállapítani, mert lehet ő a hozzánemértő, vagy az élő sablonszöveg is, de úgy érzem, ez egy külön kategória mégis, mert arról van szó, hogy érti ő csak leszarja. Mindenre vállvonogatás a válasz, ja kicsi, tudom, ja sötét, azt is tudom, ja, földszintes, ami gáz, eszed, nem eszed, ez van. Az egyik legidegesítőbb típus, mert csak arra jó, hogy az idődet rabolja.
- a Kreatív.
Vagyis aki annak hiszi magát. Aki nem fog beállni a sorba unalmas semmitmondó fotókkal, meg tőmondatos hirdetésekkel. Még mit nem! Minimum 45 fokban elfordítja a fényképezőgépet a lakások befotózásánál, esetleg homályosít kicsit, valamilyen klassz kis szűrőt alkalmaz, a hirdetés megszövegezésénél pedig megszállja az ihlet, és barokk körmondatokat, csodásan romantikus, hangulatteremtőnek szánt költői képeket, neadjisten rímeket alkalmaz. Ő „életérzést” akar leadni, de igazából nagyon szarul csinálja. Az eredmény: impresszionista fotók, és dagályos szabadversek hirdetés címén, amikből egy dolog egészen biztosan nem derül ki: hogy valójában milyen a lakás.
